Már százszor megmondtam... - hangzik el nap, mint nap sok-sok családban. Vajon mi az oka, hogy a "megoldással" akkor is újra és újra próbálkozunk, ha nyilvánvalóan hasztalan? Ennek megértéséhez segít hozzá az a sok tapasztalat, mely a világ különböző tájain dolgozó pszichológusok megfigyeléseiből épül lassacskán rendszerré. Ezekből tudjuk, hogy közléseinknek fontos háttérüzenete lehet: szándékot, indulatot, érzelmet rejtenek, s ezt a másik fél -már a kisgyerek is- pontosan érzékeli. Csakhogy mindaddig ő is olyan kendőzött formában reagál, míg nem kap szavakba öntött eligazítást - éspedig nem a tennivalóiról, hanem a másik érzéseiről és igényeiről Minden ép értelmű, egészséges személyiségű ember megtanítható saját, eddig nem vállalt érzelmei felismerésére és megfogalmazására. Ehhez kíván gyakorlati segítséget nyújtani a szerző a kommunikációkutatás, a tranzakció-elemzés és a szociálpszichológia sok fontos eredményének bemutatásával.
"A gyerek ráérez arra, hogy az anya hajlamos átvenni a tennivalóit, ezért a "nem tudom" varázsige előbb-utóbb mentesíti őt a feladata alól... Az apával többnyire nem működik a dolog. "Hogyhogy nem tudod?! Próbáld meg még egyszer!" - feleli az apa. Ezt elmondta az anya már nemegyszer. A különbség csupán annyi, hogy az apának általában van türelme kivárni a próbálkozásokat. Mert kibírja a gyerek nyafogását, tehetetlenkedését. Vagy egyszerűen azért, mert büntet. Mindenesetre a gyerek első játszmakezdeményezésénél jelzi, hogy ő ebben nem partner.
Mitől "partner" az anya? Miért van az, hogy szinte minden családban az anya fegyelmező ereje a kisebb? Az anyaság első éveiben, amikor gyakran sír a kisbaba, az anya hozzászokik, hogy az ő dolga megoldani a gyerek baját, enyhíteni rossz közérzetét. Ez nemcsak saját életének tapasztalata, hanem ősi öröksége is a női nemnek. Minden gyerek úgy ismeri meg anyját, mint akinek lényege a segítés.
Az apa viszont - többnyire - már egy olyan életkorban válik fontos szereplővé a gyerek életében, amikor az már képes elfogadni a "muszáj"-t. Az anya személyéhez tehát történetileg is szorosan hozzátartozik mindenható segítsége, az apáéhoz nem. Az anya jelenléte előhívja a "kisbabás", felnőttekre támaszkodó magatartást, míg az apa az önállósághoz nyújt mintát és ösztönzést. Várható büszkesége arra serkenti az egészséges gyereket, hogy megfeleljen apja elvárásainak."
(részlet a Már százszor megmondtam c. könyvből)
„Először engedek, aztán dühös leszek rá. Akkor meg parancsolgatni kezdek, amiért meg magamat utálom.”
„Nem akarom azokat a hibákat elkövetni, amiktől én úgy szenvedtem gyerekként.”
„Annyira szeretném, hogy magabiztos, felelősségteljes, az életben jól boldoguló, vidám ember legyen belőle!”
Sok szülő érzi ugyanezt, vagyis azt, hogy érdemes lenni kitörni ezekből az ördögi körökből, ennek megértésében segít ez a könyv is, ami ugyanarról a tranzakció-analitkus módszerről szól, amit Eric Berne: Emberi játszmák című nagy sikerű könyvéből ismerhetünk. A felismerés után jön a gyakorlás, a játszmák megállítása és ennek elsajátítása. Ha ez egyedül nem megy, érdemes szakmai segítséget is kérni ebben. A Dadaszolgálat is szívesen segít ebben az érdeklődő aktív szülőknek!
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!
