Még nekünk, felnőtteknek sem könnyű elképzelnünk, meddig tart valójában az élet, és mi lesz a halál után. A gyerekek kérdéseivel pedig sokszor nem tudunk mit kezdeni.
Aki keresztény vagy más vallás követője, esetleg ezoterikus gondolkodásmódú, annak van egyfajta elképzelése a halálról. De biztosat senki sem tud. Ha pedig mi magunk is bizonytalanok vagyunk valamiben, hogyan lennénk képesek okosat mondani egy gyereknek? És ha van is a felnőtteknek kialakult képük a halálról, nem tudják azt hitelesen közvetíteni, inkább elodázzák a beszélgetést erről a nekik is megfoghatatlan témáról. Bár az iskolás gyerekek nap mint nap szembesülnek az erőszakos halállal a híradóban, a krimikben, a sorozatokban vagy online, senki sem tanítja meg őket gyászolni. Ha a környezetükből távozik valaki örökre, azzal nem tudnak mit kezdeni.
A hazugság félrevisz
Révész Renáta Liliána pszichológus szerint a legnagyobb probléma, hogy a halál manapság tabunak számít. Pedig meg kellene tanulnunk, hogy az élet velejárója – megszületünk, élünk, meghalunk. Egy kisgyermek számára talán könnyebben felfogható, ha arról beszélünk, hogy mi is része vagyunk a természet körforgásának, így kevésbé lesz rémisztő az elmúlás gondolata. Ám amit mi sem értünk, azt ne próbáljuk elmagyarázni!
Hiába tűnik könnyebbnek azt hazudni, hogy a nagymama elutazott – ez további kérdéseket vethet fel a gyerekek fejében: hova utazott, mikor jön vissza? A kicsik számára ez nem megnyugtató válasz, csak megnehezíti a gyász folyamatát. „Már nincs velünk, meghalt" – elég, ha ennyit mondunk.
Elfogadni az életet és a halált
A szakértő úgy véli, a legfontosabb, hogy lehessen beszélni a halálról a családban. A felnőttkori lelki problémák ugyanis gyakran szintén a haláltól való félelemben gyökereznek. Pedig ha hadakozunk ellene, ha nem tudjuk elfogadni, hogy földi életünk véges, saját sorsunkat nehezítjük meg.
A gyerekekkel is érzékeltetnünk kell, hogy nem vagyunk mindenhatók, a halál elkerülhetetlen, előbb vagy utóbb tőlünk függetlenül bekövetkezik. Míg régen a kicsiket kézen fogták a szüleik, és együtt mentek ki a temetőbe, meglátogatni az elhunyt rokonokat, ma erre már egyre kevesebb példát látni. Egykor a gyerekek játszottak „temetőset", ami szintén a feszültség enyhítését szolgálta, segítette a gyász feldolgozását – ma ez már nem jellemző. Nincs nyoma a virrasztásnak, a temetésre a szülők nem viszik magukkal a legkisebbeket, mondván: nem akarnak fájdalmat okozni. Pedig ezzel nem óvják őket, épp ellenkezőleg, a halál titokzatosságát, félelmetességét növelik.
Tragédia a családban
Sajnos keveseknek adatik meg hosszú, boldog élet végén, unokáik, dédunokáik körében békésen álomba szenderülni. Sokan súlyos betegség után, fiatalon távoznak, mások önkezükkel vetnek véget életüknek. Az öngyilkosságot, gyilkosságot külső segítség nélkül szinte lehetetlen feldolgozni – véli Révész Renáta Liliána. Felnőttként megtudni, hogy gyerekkorunkban közeli hozzátartozónk megölte magát, hatalmas lelki sérüléseket okozhat. Így inkább erről is érdemes őszintén beszélni: az illető nem akart tovább élni (vagy valaki megölte), nem tudjuk, miért.
Amikor az óvodás, kisiskolás gyermek szemtanúja lesz szülője, testvére haldoklásának, bármilyen nehéz is, fel kell készíteni a várható folytatásra. Ilyenkor érdemes arról beszélni, hogy a haldokló teste elfáradt, nem fog sokáig élni, de ha meghal, akkor is velünk lesz. Hogyan? Az emlékeinkben tovább él. Kimegyünk majd a temetőbe, gondozzuk a sírját, otthon elkészítjük a kedvenc ételét, és közben rá gondolunk. Az emlékek megélése segíti a gyász folyamatát. Nem kell letagadnunk szomorúságunkat a gyerekek előtt, ha megosztjuk velük a fájdalmunkat, nem érzik, hogy kirekesztjük őket valamiből, és nekik is könnyebb lesz elfogadniuk az életet és vele együtt a halált.
