A család sohasem csak emberek csoportja, hanem több annál, egy egység, egy rendszer. Ezért a család valamiképp mindig, együtt néz szembe mind a külső, mind a belső problémákkal.
A problémákkal való megküzdés sikere több tényezőtől is függ: a családtagok egyéni belső megküzdési potenciáljától, a családban betöltött szerepek struktúrájától, az éppen aktuális konfliktusoktól, a családi, - rokoni kapcsolatok állapotától, a családot körülvevő, fontos referencia csoportoktól. Mindezek mellett a család teherbírása problémamegoldó képessége viszonylagos állandóságot mutat, és szoros kapcsolatban van a házastársak alkalmazkodási készségével.(Cseh Szombathy 1979 Idézi Komlósi Piroska (1989)
Ha a család krízisben van
A gyász, a hozzátartozók elvesztése több szempontból nehéz feladatot jelent minden család számára. Ugyanis a gyász alapvetően egy intrapszichés (belső) folyamat, mindenkinek egyénileg, lelke mélyén kell átmennie egy folyamaton, egy változáson a veszteség során, másrészt viszont fontos, hogy a család együtt is kialakítson gyászreakciókat, melyet közösen élhetnek meg. Ez a kettősség okozza a legnagyobb nehézséget. A gyász szakaszai egyénileg meghatározottan haladnak. Mivel ezt az emberek többsége nem ismeri, így nehéz tekintettel lenni egymásra és összehangolni az igényeket. Ezen szakaszokról egy fejezet külön foglakozik könyvünkben.
Mivel a gyász egy úgynevezett normál krízis állapot, mely elnevezés arra utal, hogy mindenki életében előforduló, és mindenki számára nehéz megpróbáltatást jelentő állapotról van szó. A krízis során a család többféleképpen nyújthat segítséget, de a segítő funkciók hatékonyságát befolyásolja, hogy nyílt e a kommunikáció a családtagok között, van-e közös nyelv. A generációk között élő –e a kapcsolat, van-e kölcsönösség az egymás közötti kapcsolatokban, van-e felelősségérzet egymás iránt, elfogadják-e a családi kontrollt, van –e egyetértés a család és a tágabb társas kulturális közeg között. Amennyiben az említett feltételek hiányoznak vagy elégtelenül működnek, akkor a család nem képes kivédeni a kríziseket és azok elmélyülhetnek.
Amennyiben a család megfelelően működik akkor képes segíteni. Egyrészt a felmerülő negatív érzelmek (szorongás, bűntudat, depresszió, düh, szégyenérzés) miatt a családtagok energiája csökken így kevésbé képesek szembenézni, szembe szállni, a nehézségekkel, a család pedig erőt, támogatást és bíztatást nyújthat. Másrészt a krízishelyzet frusztráló is lehet, melynek hatására regresszív, (néha infantilis) lelki megoldásokat keresünk, és nehezen találjuk az adekvát, helyzetnek megfelelő megoldási módokat. Ilyenkor a család szolidaritása, szeretete javíthatja a frusztrációtűrést, és érettebb megoldások megtalálására sarkallhat minket. Ezek a krízisek lehetnek veszteségek is, melyek sokszor értéktelenség érzést váltanak ki a családtagokból, ezt a család a szeretet, megértés, a stabilitás, biztonság, valahová tartozás érzésével ellensúlyozhatja, mely segíti, megkönnyítheti a fájdalmas élmények feldolgozását is.
A veszteségek
„Veszteségérzést jelent a emberek számára minden olyan dolognak vagy tulajdonságnak eltűnése, megszűnése, amely az egyén számára fizikai, érzelmi vagy pszichológiai szempontból jelentős volt” (Komlósi Piroska 1999) . A veszteségek: betegség (egészség elvesztése), fogyatékosság (bizonyos „életesélyek” elvesztése), egzisztenciális veszteségek (pozíció, hatalom, tulajdon, hagyományok, közösségek), munkanélkülivé válás, pszichikus veszteségek (önértékelés, önbecsülés, bizalom, biztonság vesztés.
Az előbb említettekkel szemben veszteség említésekor általában a hozzátartozók elvesztését értjük (barát, szülő, házastárs, magzat, gyermek) a veszteségek lelki dinamikája folyamata azonban nagyon hasonló és egymásra is hatással van.
Hogyan reagál a család a veszteségre?
A gyász különféle reakciókat vált ki belőlünk, (mivel egy másik fejezet részletesen tárgyalja, ezért itt csak megemlítem ezeket) fájdalmas levertséget, csüggedést, a külvilág iránti érdeklődés megszűnését, a kapcsolatok elhanyagolását, új kapcsolatok kialakításának képtelenségét, elfordulást minden olyan tevékenységtől, ami nem az elveszett személlyel kapcsolatos. A családi reakciók módosíthatják az egyéni reakciókat, tompíthatják azokat, és megvédhetnek a patológiássá válásuktól.
Ha az egyik családtagban a tagadás reakciója dominál, a realitással való szembe nézést kerüli, a család többi tagján sok múlik, hiszen reagálásukkal befolyásolhatják ezt. Amennyiben a család kiszolgálja, hagyja ezt az elzárkózást a valóságtól, akkor egyrészt konzerválja ezt a szakaszát a gyásznak, másrészt ők maguk is lemondanak a társas érintkezésekről, izolálódnak és csak a régmúlttal, az emlékekkel foglalkoznak. A tagadás egy jól ismert elhárító mechanizmus, mely egy általános reakció móddá is válhat. Mint a legtöbb primitív elhárító mechanizmus, általában nem segíti a hosszú távú feldolgozást, a gyász érzelmi átdolgozását., mert abban segít, hogy a realitással ne kelljen szembe nézni, így attól megvédje a személyt (Amit tagadok az nincs, ha nem beszélünk a gondokról, akkor azok nincsenek is. Ha nem beszélünk szeretteink haláláról, akkor mintha nem is haltak volna meg.)
Ezzel szemben az izoláció, az egyedüllét keresése bizonyos időszakban segítheti a belső gyászmunkát. Segíti az elmélyülést. Ez a két mechanizmus gyakran együtt jár, összekapcsolódik.
Másik fontos jelenség, hogy az elhunyt személyt a hozzátartozók idealizálják, ennek egyik mozgatója a bűntudat, amely mindig növeli a gyászreakciók érzelmi szintjét, erősségét. A bűntudat kialakulhat spontán, saját indíttatásból, de gyakran egymást vádolják a családtagok, és egymásban keltenek bűntudatot. Gyermek elvesztésénél ez nagyon gyakori. Elő szokott fordulni, hogy a meghalt testvért idealizáló szülök elhanyagolják érzelmileg az élő gyermeküket, akit kevésbé látnak idealizáltan, mint az elvesztett gyermeket.
Megtörténhet az is, hogy a család a helyettesítéssel próbálja betölteni az űrt, amit a meghalt családtag hiánya okoz. Ez történik amikor a szülőpár a veszteség után kis idővel új gyermeket vállal. (Ennek káros hatásairól Kovácsné Török Zsuzsa részletesen beszámol a perinatális gyásszal foglalkozó fejezetben.)
Gyakran az egyik idős szülő elvesztésekor fordul elő, hogy az itt maradt szülő egészségét a gyász megrendíti. Természetesen testi tünetek is kísérhetik a gyászt, mely újabb átrendeződést kíván a családtól, mikor a beteg szülőt ápolják, vagy éppen magára hagyják. Ez dupla megterhelést jelent a többi családtag számára, hiszen ők is gyászolnak, ők is megcsappant energiákkal rendelkeznek, a beteg ápolása pedig újabb energiákat igényelne, emészt fel. Ha az elhanyagolást választják, az szintén nagy kihívást jelent a család számára, újabb konfliktusokat generál, növeli a stresszt, a feszültséget. A gondoskodás mintegy prolongálja, elhalasztja a gyász lehetőségét, nem hagy lehetőséget a befelé fordulásra, az elmélyülésre a belső feldolgozásra. Ilyenkor szoktak jóval később jelentkezni a gyász érzelmi megnyilvánulási. A testi tünetek a halottal való identifikációból is eredhetnek, ahol az elhunyt személy halálát megelőző betegségek, jelennek meg a gyászolónál.
Sokszor megtörténik, hogy a legközelebbi hozzátartozó (férj, feleség) rövid időn belül követi az elhunyt hozzátartozót a halálba, néha akár öngyilkosság árán is. A férfiak nehezebben alkalmazkodnak az egyedülléthez, új feladathoz, nehezebben képesek magukat ellátni.
A családra destruktívan, rombolóan is hathat a gyász. Amennyiben a negatív érzések, indulatok csökkentésére nincs mód, a kommunikáció súlyosan sérül, nem tölti be funkcióját, akkor a felek eltávolodnak egymástól magányosak lesznek, külső segítséghez fordulnak, a munkába vagy új kapcsolatba menekülnek, esetleg válást kezdeményeznek vagy pótszerekhez folyamodnak (alkohol, drogok, gyógyszerek).
Természetesen a család hatékony segítséget is képes nyújtani a gyászban egymásnak. Minden olyan cselekvés segítő, amely azt sugallja a másiknak, hogy bátran elmondhatja érzéseit, az élményeit megoszthatja a többiekkel, vagy ha igényli bezárkózhat de a többiekre bátran számíthat, elfogadják olyannak amilyen, és támogatják. A családot egyéb körülmények is segítik a gyásszal való megküzdésben, ha már vannak tapasztalatai korábbi haláleset kapcsán, pozitív életszemlélettel, esetleg vallásos hittel vagy, vallásos gyakorlattal rendelkezik. Ha általánosan jó önértékelés jellemzi, és jól működő társas közeg övezi, mely befelé is hat, és mindemellett rendelkezik egy anyagi biztonsággal is. Ha a család képes a gyász folyamatot együtt átélni, befelé fordulni, az érzelmek szabadabb kifejezését elősegíteni, akkor a gyász előhív múltbeli eseményeket, emlékeket, elővetíti a jövőt, és mozgósítja a családi erőforrásokat „Most gyakrabban kell, hogy összejöjjünk, beszéljünk egymással”. Általánosságban is igaz, hogy az úgynevezett nyitott, jól működő családok, a fejlődés irányába mozdulnak el. Vagyis élnek a gyász élménye által nyújtott kihívással, és azt javukra fordítják. A múltat a jelennel és a jövővel kapcsolják össze. (Crosby, Jose 1985-86 idézi Komlósi P.1989). Integrálják az elhunyt családtagok örökségét, mind szellemi mind anyagi értelemben és tovább viszik azokat.
A család dinamikus, változó egység, emberek összetartozó szoros csoportja, amely fejlődése során szakaszokon halad át. Melyekben bizonyos nehézségekkel, kihívásokkal kell szembenéznie. Hill a következő nyolc ciklusról beszél, melyeken a család áthalad az életútján:
Az újonnan házasodott pár családja, a csecsemős család, a kisgyermekes család, az iskolás korú gyermekes család, a serdülő korú gyermekes család, a felnövekedett gyermeket kibocsátó család, a magukra maradt, még aktív szülők családja és az inaktív öreg házaspár családja.
Virginia Satir egy másfajta szakaszolást használ, szerinte a családi életciklusok: kezdeti szakasz- gyereknevelés időszaka- család serdülő gyerekkel--a gyerekek elszakadásának időszaka. Egyértelmű, hogy a különbség csak abban mutatkozik, hogy Satir, Hill szakaszaiból némelyeket egy szakaszba sorol.
A kezdeti szakasz
Az éppen létrejött családnak azonnal feladatokat kell teljesítenie, ki kell alakulnia egy új struktúrának, egy új rendszernek. Ennek egyik legfontosabb teendője, hogy közössé váljanak értékek, célok.
A szokások hiánya
Napjainkban a fiatalok nehezen tudják, hogy mit várjanak a házasságtól. A hagyományos házasságban a férfi volt a vezető, a feleség őt követte. A férfi hozta haza az ennivalót, a nő szervezte az otthont és gondoskodott a gyerekekről. Mindketten tudták, hogy mit várjanak házassági szerepüktől. Manapság gyakoribb a partnerszerű házasság, ahogy Dorothy Freeman (1994) fogalmaz, ami nagyobb kihívást és több nehézséget jelent. Az egyéni szerepek és feladatok nincsenek jól definiálva, ezeket, ki kell dolgozni és folytonosan alakítani kell.
A boldogsághoz azonban sem a tradicionális, sem a partnerszerű házasság nem jelent kész receptet. Levy és Monroe (1938) (idézi: Freeman (1994) úgy határozták meg a boldog házasságot, hogy az ugyan nem problémamentes, de valamiképpen képes kezelni a felmerülő problémákat. Ehhez azonban össze kell csiszolódniuk a feleknek, el kell kezdeni az együttélést, ki kell alakítani a férj - feleség szerepeket. Már ez sem biztos, hogy mindkét fél ugyanolyannak képzeli ezen szerepekhez kapcsolódó viselkedés formákat.
Ezek után szembesülni kell a külvilág elvárásaival is, a nagyszülők elvárásaival is. Ekkor kellene véglegesen elszakadni a szülőktől és egy új családot létrehozni, és így egy új viszonyt kialakítani velük. Fontos lenne, hogy a fiatalok felnőtt kapcsolatot ápoljanak a szülőkkel, a házasság semmiképp sem kell, hogy a szülőkkel való kapcsolatok megromlását jelentse. Sokan azonban nem képesek elszakadni, vagy egy új felnőtt kapcsolatot kialakítani. Például Az ifjú feleség naponta akár tízszer is hazatelefonál az anyjának. Esetleg a férj beugrik az édesanyjához a munkából hazafelé mehet, hogy megkóstolja az anyuka által készített süteményeket, csemegéket, az otthoni vacsora előtt. Időnként a nagyszülők is nagyon erős befolyást gyakorolnak az ifjú házasokra. Szinte úgy tűnik nem a fiatalok házasodtak össze, hanem a két szülői pár. Esetleg folyamatos csaták forrásai a rokoni szálak. Éppen ezért a házaspár elszakadásának sikere, sikertelensége a szüleiktől, a kötődés mértéke meghatározza a gyász nehézségét, elhúzódását, lefutását a nagyszülők halálakor.
Régen amikor az emberek inkább a közvetlen környezetükből, azonos településről, azonos vallási hagyományokkal rendelkezőkből választották (vagy kapták) párjukat, így ezek a minták kevéssé tértek el egymástól. Ezért az élet fontos teendőivel kapcsolatosan, előzetes megbeszélés nélkül is jól tudtak együtt működni, tudták mit kell tenniük, kinek mi a feladata. Az idős asszonyok már előre is készültek és rendben tartották a halotti ruháikat, amiben majd eltemetik őket. Egymásnak is segítetteket beteg ápolásakor, a halott mosdatásánál, felöltöztetésénél, siratásánál. A férfiaknak a koporsó, a sír elkészítésében vagy a temetés megszervezésében, megrendelésében volt feladatuk. A gyászruha viselésének idejét, a sír gondozásának, az ott tett látogatás sűrűségét, vagy az esetleges újraházasodás kívánatos és elvárt idejét is szabályozta a hagyomány. (Kunt 1987)
Virginia Satir, könyvében (1996) a családi tervekről szóló fejezetében foglakozik a halállal. Mivel mindenki számára nehéz beszélni a halálról, ezért mindenkit arra biztat, hogy tegyük meg nyíltan és őszintén. Fontos kérdést tesz fel az olvasónak. Vannak-e szabályaink a halálról, a gyászról, ha meghal egy ember, aki fontos volt nekünk, akkor hogyan kell viselkednünk, meddig gyászoljunk?
Valószínűleg mint a tabu témáinkat általában, a halállal, gyásszal kapcsolatos kérdéseket is kínosan kerüljük a családi beszélgetéseink során. Így amikor családot alapítunk és kialakítjuk a terveinket a családi életről, akkor ezt a témát figyelmen kívül hagyjuk. Terveink mindig idealisztikusak és illuzórikusak. Azt szeretnénk, ha a halál mindig elkerülne minket, a szüleinket, gyermekeinket, és esetleg majd valamikor ha nagyon öregek, leszünk, (lesznek), csak akkor kell majd ezzel foglalkozni. Az életünk és így a halál sem ismeri ezt a forgatókönyvet, sokszor, sőt legtöbbször váratlanul tör ránk. Ezért legtöbbször a váratlan helyzettel teljesen felkészületlenül kell szembe néznie a családnak, a fiatal párnak. Ez növeli a stresszt és kaotikusabb hatással van a család egész életére mint amikor fel tud készülni a veszteségre, ha a halálesetet megelőzi a betegség, amikor van lehetőség a bekövetkezőkről beszélni.
Sok pár a szexuális elvárásaikról, előítéleteikről, félelmükről szintén nem beszél. A későbbiekben amikor nehézségeik keletkeznek a szexuális életükben, akkor a beszélgetés gyakorlatának hiányában, kommunikációs űr jöhet létre köztük. Ugyanez történik, a halállal kapcsolatban is. Mivel a téma ma is igen nagy tabu, keveset beszélnek az emberek a halállal kapcsolatos attitűdjükről, érzéseikről, gyászukról. Így a családi élet során bekövetkező haláleset után szembesülnek csak azzal, hogy a párjuk milyen mintákat hozott a családjából, milyen elvárásai vannak önmagával és másokkal szemben ebben a helyzetben.
A gyász során is keletkezhetnek szexuális problémák hiszen a szexuális kapcsolat az intim kapcsolat lényeges összetevője, az egyik fontos funkciója pedig a kölcsönös örömszerzés. Mivel a gyász elején szinte mindenki depresszív hangulatot él át, ezért sokaknál csökken a libidó. Azonban többféleképpen is reagálhatnak a házas felek a stresszre, bánatra. Sokszor előfordul, hogy egyikük, a bánat orvoslásaként vágyna a szexuális élet által nyújtott örömökre. A másik fél pedig összeegyeztethetetlennek tartja a gyászt, a bánatot a fájdalmat és az örömöt. Ez súlyos konfliktushoz, elszigetelődéshez, haraghoz vezethet. Ennek orvoslása azért is nehéz mert bizalmatlanságot szül, így az eddig kezdeményező fél felhagy a kezdeményezéssel, és mire a másik változtatna álláspontján, addigra már súlyos kommunikációs űr keletkezett kettőjük között, mely eltávolodáshoz vezet. Ez pedig újabb negatív érzéseket generál mindkettejükben, frusztrációt, bűntudatot, haragot sértődöttséget.
Gyereknevelés időszaka
„A gyermek központi szerepét abban látom, hogy ő teszi családdá a családot. Addig a házaspár saját eredeti családjának gyermeke volt, most ahogy szülővé válik, újra kell definiálnia önmagát mind a gyermekei, mind az eredeti család számára.” (Sperling és mtsai. 1982)
A névadás sokszor megpecsételő lehet, a gyerekek bizonyos tradíciók alapján rokonaikról kapják a nevüket, például elhunytakról, akiknek halálát nem tudták feldolgozni. Így kaphatta meg egy lány, elesett apja keresztnevét. De kaphatják nevüket regényhősükről, ideálokról, sztárokról. Ezek többé-kevésbé tudatos fantáziák, elvárások, óhajok a névadással kapcsolódnak a gyermekhez, aki ennek megfelelően az élete kezdetétől fogva fontos feladatokat és elvárásokat képvisel. Nyilvánvaló, hogy a kisgyermekeket milyen korán bevonják és kihasználják szüleik a maguk érdekháborújában, hogy a szülők vetélkedésében különböző „szerepeket” kell átvenniük, Richter szerint, megoldatlan feszültségeket is ruháznak át a gyerekre. A családterápiás gondolkodás szerint a gyermekek tünetei azokra a konfliktusokra utalnak, melyektől már a szülők is szenvednek.
Sok szülő megpróbálja eltitkolni a halál létezését a gyerekek elöl. Megakadályozzák, hogy a gyerekek elmenjenek a rokonok temetésére. Úgy rendezik el a problémát, hogy kiiktatják a halált „A nagymama a mennyországba ment” és soha többé nem beszélnek róla. A gyerekek érzelmi életében komoly gátak alakulhatnak ki, ha nincs bizonyosságuk egy szeretett személy haláláról, ha nem segítenek nekik, hogy bánkódjanak a halálon, s beillesszék az életükbe. Sokáig a gyerekek nem fogják fel a halál visszafordíthatatlanságát, így sokszor megkérdezik, mikor jön újra a nagymama, vagy szeretnék játszani a kistestvéremmel. Ez viszont a szülők számára nagyon nehéz helyzet, hiszen mindig emlékezteti őket az elhunyt személyre (nagyszülőre, gyermekükre), így az élő gyerek tűnhet számukra kegyetlennek is. Épp úgy ahogy sok szülő úgy érzi ha a gyereke rosszalkodik azt azért teszi, hogy bosszantsa őt.
Másrészt a gyermekek öröme, játék kedve hamarabb visszatér a bánat közben mint a felnőtteké. Ezzel szembesülni néha nagyon nehéz a szülőknek. Egyrészt, mintha már elfelejtette volna a gyermek az elhunytat (nagypapa, nagymama, kistestvér, szülő). Másrészt nem képesek hasonló vidámsággal (játékkal) részt venni a gyermek játékában, ez mindkettejük számára csalódás. Néha azonban ha sikerül belefelejtkezni a játékba, és örülni, akkor esetleg keletkezhet bűntudat is. Az öröm elfogadása nehéz a gyászolók számára. A gyerekeknek viszont lételemük, igényük.
A szülők hozzáférhetősége a családon belüli kapcsolatokat agymértékben befolyásolja. Lehetnek olyan szülők, akik egymással alkotnak tartós beszűkült kapcsolatot, így a gyerekek a szülői szeretetben hiányt szenvednek. A gyász során ez még nagyobb probléma, a kirekesztettség érzése fokozódhat. A támasz hiánya is súlyosbodhat. Ha a szülő túlságosan hozzáférhető, vagyis a szülőpár kapcsolata nem nyújt megfelelő örömet számukra, akkor mindkét szülő a gyerekhez fordulhat szeretetért. Ez pedig túl nagy teher a gyermek számára.
A testvér elvesztése
Angéla Körner-Armbruster Halva született leány című könyvben, saját élményeit írja le egyik gyermekük halála kapcsán. Sok tanulsággal szolgálhat hasonló helyzetben lévőknek. Könyve végén összefoglal pár üzenetet kisgyermekes szülők számára, ahol egy kistestvér hal meg. A még nem beszélő gyerekkel kapcsolatban sokszor a szülők azt mondják, gondolják, hogy nem fog fel semmit, nem érti a halált. Ezért megpróbálják távol tartani a gyereket az eseményektől. Azonban a szülők más esetekben meg van győződve arról, hogy a gyermekük fogékony, kíváncsi, sőt előrébb tart a fejlődésben mint a korosztálya. A gyerekek azonban a családtagok hiányára és jelenlétéré is reagálnak, mint ahogy a megszokott és ismerős dolgok hiányára is. (sírással, feszültséggel, megváltozott viselkedéssel) Ezért a kisgyereknek később az lehet a benyomása, hogy az egész nem is olyan fontos, hiszen ha a fiú vagy leánytestvére egyetlen szót sem érdemel, akkor bármikor eltűnhet majd valaki, és ismét teljesen érthetetlen lesz, hogy miért. Ezért ebben a helyzetben zavartan és zárkózottan reagál a környezetre, kapaszkodik a többi családtaghoz, nem mer egyedül maradni. Nem szereti a csukott ajtókat, és egy tapodtat sem tágít a szüleitől, és szorosan magához öleli a mackóját. Ezen tünetek és élmények azonban sokszor a nagyobb gyerekekre is jellemzők. Tehát a szülők hallgatása sokszor nem várt és súlyos hatást válthat ki a gyerekekből. Ezért arra bíztat a szerző, hogy a szülők beszéljenek egyszerűen és rövid mondatokban. Mondják el, hogy a halott már nem jön vissza, nincs értelme várni, de mindenki más itt van és az együttlét nagyon fontos és vigasztaló. Fontos megértetni azt is, hogy a halálnak nem mindig van ismert vagy látszólagos oka (betegség, baleset) A veszteségekkel pedig érzékletes már tapasztalt példákkal is szembesíthetjük. Üres a cumis üveg, a nagyi hazamegy, most nincs itt, a lufi kipukkadt, a karácsonyfa eltűnt. (A gyermekek gyászáról egy másik fejezet beszél részletesen.)
Ha a szülőpár egyik tagja hal meg
Sok felnőtt soha nem tudja feldolgozni szülei halálát, különösen ha a szüleik a gyerekkorukban haltak meg. Súlyos tévedés ha az egyik szülő halála esetén a túlélő szülő az elhunytat szentként magasztalja. Ez elferdíti a gyerek látásmódját az elhunytról, mint emberről. Virginia. Satir (1996) ír le egy esetet, Jimről aki tíz éves volt, amikor az apja meghalt. Minden egyes alkalommal, ha Jim valami negatív dolgot említett az apjáról, az anyja szigorúan leszidta emiatt. Ez fokozatosan oda vezetett , hogy Jim elzárta minden apjával kapcsolatos emlékét. Majd pedig kialakított az apjáról egy szent képet, amelyhez sem viszonyulni nem tudott sem modellként nem használhatta. A Jimhez hasonló gyerekeknek általában komoly problémákkal kel szembe nézniük az életben. Egy másik esetet is ismertet, ahol egy anya, gyermeke minden rosszaságára azt mondta, hogy vigyázzon, mert apja lenéz a mennyországból. És meg fogja büntetni. Mivel a gyerek elhitte, hamarosan paranoid gondolatai támadtak. Sosem érezhette magát sehol sem egyedül, mindig úgy érezte valaki figyeli. Sokszor komoly önértékelési problémákkal küzdenek azok a fiatalok, akiknek egyik szülője meghalt, a halált eltagadták előlük, ezért nem vehettek részt aktívan a szülő elgyászolásában sem. Megdöbbentően nagy az a változás amikor végül mégis sikerül szembenézni az akkor történtekkel, elmenni a temetőbe megkeresni a sírhelyet, és rekonstruálni a képet a szülőről, milyen tulajdonságai voltak, milyen ember volt, felfedezni a hasonlóságokat.
A pszichiátriai vizsgálatok a későbbi depressziósok anamnézisében feltűnő nagy számba (41%) találták az egyik szülő korai halálát. De mind a skizofrénia, mind egyéb pszichoszomatikus megbetegedés (pl. fekélyes vastagbélgyulladás) között találtak kapcsolatot a gyásszal . A feldolgozatlan gyermeki gyász a későbbi pszichés megbetegedésekben nagy valószívűséggel szerepet játszik. A gyászreakciók lefolyása függ attól, hogy a pszichotrauma a gyermeket melyik fejlődési fázisban érte. Az elvesztett személy mit jelentett számára, és az elvesztés maga milyen élettörténeti események kontextusába illeszkedik bele.(Vikár Gy. 1984)##
A férjek veszteség érzése nagyobb, mint a nőké egy speciális szempontból. mivel kevésbé képesek rugalmasan reagálni a gyermekekkel való intenzív törődésre, arra, hogy az iskola, és az iskola utáni teendőkre, az étkezés, ruházkodás ügyeire koncentráljanak. Ez a veszteség, a hiány azonnal megjelenik ahogy a feleség meghal, vagy távozik a családból. Az ilyen intenzív gondoskodó szerep sok férjnek, apának eddig ismeretlen szerep volt. A feleség töltötte be ezt a szerepet. Így az identitása megrendülhet, és egy nehéz identitás krízisen kell átesnie, melyben meg kell találnia új önmagát. Alkalmazkodni kell az új szerepelváráshoz. Az özvegy férfiaknál gyakoribb az öngyilkossági kísérlet, mint az özvegy asszonyoknál. Az özvegy asszonyoknál az érzelmi támaszvesztés nagyobb ugyan, de a praktikus, mindennapi teendőkben általában jobban alkalmazkodnak, a gyerekekről való gondoskodás felelőssége továbbélésre sarkallja őket, a bánat dacára is.
Új diádikus kapcsolatok is szövődhetnek a gyászolás során a családon belül, amikor is két személy időlegesen szorosabbra fűzi kapcsolatát. Ez a két személy lehet maga a szülőpár, vagy az egyikőjük és egy gyermek, esetleg egy nagyszülő., (a gyerekek ritkábban alkotnak ilyen köteléket) Ekkor a többiek valahogy kirekesztve elhagyatva érezhetik magukat. Ez a gyászmunka során akkor jöhet létre ha ketten hasonló fázisba kerülnek a gyász feldolgozás során, például amikor már képesek szembenézni az emlékekkel és igénylik is ezek megbeszélését, a többiek pedig még inkább tartózkodnak ettől. Abban is egymásra találhatnak, hogy mindketten szívesen és sokszor mennek ki a temetőbe, Vagy esetleg a súlyos tagadásban, a téma letiltásában is egymásra találhat két családtag, akik szeretnék megbeszélés nélkül, túlélni a traumát, és minden próbálkozást letiltanak. Ez utóbbi természetesen, destruktívnak tekinthető, mert nem szolgálja a gyászfolyamat előrejutását, a fejlődést, a feldolgozást. Inkább konzervál egy elsődleges, korai fázis. Megrekeszti a folyamatot.
Család serdülő gyerekkel
A család ilyenkor kénytelen szembe nézni azzal a feladattal, hogy a gyermek, vagy gyermekek eddigi identitása (szülei gyermekeként élte meg önmagát) helyett „önálló” identitástudatnak kell szerveződnie. Ennek érdekében a gyermeknek el kell szakadnia a családi normarendszertől, viszonyrendszertől, újat kell kialakítania. A konfliktus abból adódik, hogy a szülők nem szívesen engedik ki kezükből a kapcsolat meghatározását. A gyermek ezért szükségszerűen harcban, áll velük, s ennek kapcsán eltávolodik. A kamaszok a kortárs csoportokban keresik az egyenrangú társakat, a közös normák kialakításának, segítőit. A szülők ezt általában sérelmesen élik meg, mint a gyermekük feletti hatásuk végleges elvesztését, A gyermekben azonban ilyenkor is élnek a családi identifikációs nyomai, magatartásukban, reakció módjukban őrzik a családi sajátosságokat. A szülők befolyásukat, ilyemkor már csak egy új viszonyulási és kommunikációs módon keresztül érhetik el. A tekintélyelvűség akadályozza, a szülők rugalmas alkalmazkodását, s elmélyíti a generációs ellentéteket. (Komlósi 1989)
Az egyik szülő elvesztése, ebben az elszakadásban, az új identitás kialakításában jelent nehézséget. Egy élő szülőtől is nehéz elszakadni, de egy halott szülővel a gyász kapcsán egy új kapcsolatot kell kialakítani. Ez a kettős feladat, általában nagy megterhelő. Az ellentétes váltakozó érzelmek, düh harag, szeretet, kötődés, szomorúság, megnehezítik, mind a serdülést, mind a gyász feldolgozást. Nagy türelemre van szüksége a serdülők környezetének, és intenzív támaszt kell nyújtani az érzelmi viharokkal rendelkező serdülőknek.
Az egyénre jellemző válságmegoldó repertoár (pl. regresszió, behelyettesítő cselekvés, szublimáció, kreativitás), az énfejlődés során alakul ki, életünk korai időszakában (két-három éves korban) és válik meghatározóvá a későbbi krízis helyzetek során is. A serdülőkor lehetőséget kínál a korrekcióra, a repertoár bővítésére. A pubertáskor lezajlása után ez a sajátosan az egyénre jellemező megküzdési stratégia újra megszilárdul. Az újabb krízisek újabb lehetőségeket teremtenek a változásra. A krízisek általában a tárgyvesztés folyamatához hasonlóan mennek végbe. (sokk – tudatosítás –felépülés) (Averill 1968) A krízisek feldolgozásának mind pozitív mind negatív megnyilvánulásiról összefoglalóan Bakó Tihamér ír könyvében (1996)# ahol beszámol, több olyan esetéről is ahol a krízist egy közeli hozzátartozó halála okozta. A traumafeldolgozást gátolhatja, ha az élmény nem kap helyet az élettörténet folytonosságában. Ekkor idegen testként ékelődik a lélekbe. A velejáró indulatok és érzelmek hozzáférhetetlenné válnak vagy önálló életre kelnek, a személyiségbe nem integrálódnak.
A kamaszok nem különböznek már lényegesen a felnőttektől, ami a halállal kapcsolatos felfogásukat, fogalmukat illeti. Természetesen a kamaszkor önmagában is nehéz időszak, és ha ehhez még egyik szülő elvesztése is járul, akkor ez az esetek többségében már túl sok ahhoz, hogy eltudják viselni. A krízis szinte elkerülhetetlen. Meg kell őket hallgatni, és meg kell engedni, hogy érzéseiket, legyen az bűntudat, düh vagy egyszerűen szomorúság, szabadon fejezhessék ki. (Kübler Ross 1988)
A gyerekek elszakadásának időszaka
Amint az üres fészek realitássá válik, két egymásra oda-vissza ható feladattal kell a házaspárnak szembenéznie. Fontos kérdés, hogyan oldják meg a gyermekeiktől való szeparálódás folyamatát, és mit tesznek azzal a valószínűleg bekövetkező állapottal, ami az előbbi eseménnyel összefügg: magányukban egymáshoz közeledni, egymás iránti elvárásaik fokozódni fognak.
Az egész életen át tartó munkaszerepek hirtelen elvesztése súlyos nehézségeket, okozhat a házasságban is. Sok férfi, amikor először lesz szabad, nem tud mit kezdeni az idejével, de olykor a feleségek is, akik korábban ahhoz szoktak, hogy a férj egész nap nincs otthon, csak sóhajtoznak. Nehezen alkalmazkodnak már a változásokhoz, Az új nagyszülői szerep kellemes élmény lehet, különösen ha a nagyszülő kedvének megfelelően, nem kötelező jelleggel vehet részt az unokák nevelésében.
Dorothy Freeman beszámol egy idős párral folytatott párterápiáról, Az esetben szereplő pár házassága, egyetlen fiuk tragikus halála után gyászba borult. Ennek a végleges veszteségnek a hatására felkavarodtak bennük a bűntudat és a szülői alkalmatlanság érzései. Bill tragikus elvesztése éppen abban az életszakaszban érte őket, amikor fokozottan lett volna szükségük meghittségre. Ez a veszteség elfordította őket egymástól, zavarodottságot és haragot eredményezett. A terápiás munka során a fókuszt sikerült áthelyezni az utóbbi években eltorzult kommunikációra, annak megjavítására. Az eset kiemeli, milyen súlyos következményei lehetnek, ha a megoldatlan gyász és bánat nincs feldolgozva, és mikor egy krízisben nem érkezik sürgős segítség.(Freeman 1994)
A kommunikációs alkalmakat teremtő különféle szociális viszonyokon és az ismerősi, baráti, csoporttársi kapcsolatokon kívül az öregkorban is elengedhetetlen az intim, szeretetteljes, mély emberi kapcsolat. Ilyen kevés van az emberéletében, leginkább a házastárssal vagy a szerelmi partnerrel jöhet létre, és ehhez hasonló mélységet baráti, barátnői kapcsolat csak ritkán ér el. Egy bizonyos életkoron túl a házasság általában kiürül, érzelmileg elszegényesedik, ha egyáltalán megmarad. (mind nagyobb az idősödő emberek válási gyakorisága, egyre több öreg válik- - állapítja meg Buda Béla) Sok a magányos idős ember, van aki a házastársa halálát huzamosan túléli, főleg sok az idős özvegyasszony. Az intim párkapcsolat, társkapcsolat hiánya általában beszűkíti az idős ember személyiségét, növeli a visszavonulás hajlamát, a depressziós készséget.
Az élettárs hiányát gyakran a rokonokkal vagy a gyerekekkel való szorosabb érzelmi viszonnyal próbálják pótolni az öregek, rendszerint azonban sikertelenül. Nagyon sokszor az idősödő ember éppen fokozott kötődési igénye miatt veszíti el nagyobb mértékben – legalábbis egy időre –a gyermekét. Az időskori öngyilkosságok és kísérletek lehetnek hosszabb feszültségek és konfliktus folyamatok végállomásai, amelyek fakadhatnak abból is, hogy az idős ember túlságosan belebonyolódik felnőtt gyermekének családi bajaiba, párkapcsolati problémáiba. A leggyakoribb ok azonban a magány az elhagyatottság.
„A mai társadalomban valamiféle kollektív elfojtás hat a gyász ellen, valószínűleg azért is mondják a társadalomfilozófusok, hogy korunkban a nagy tabu: a halál. Elterjedt ugyanis, hogy a gyászoló hozzátartozóit lebeszélik a temetőlátogatásról, nem engedik sírni, vigasztalják stb. Azt akarják, hogy ne gondoljon a veszteségre, ezt pedig nem lehet, mert az elmaradt gyász, mintegy toxikus feszültségként marad meg a személyiségben , és mindenféle későbbi adaptációs zavar, pszichiátriai és pszichoszomatikus betegség forrásává válhat.” (Buda 1994)
A fel nem dolgozott gyász gyakran közvetlen okozója a későbbi depresszív állapotnak. A halál tabuja pedig összefügg az öregedés elutasításával, az örök fiatalság illuzórikus hajszolásával így a halálra gondolni sem szabad.#
A nagy halál képzetének kötelező elfojtása mellett „a kis halálok”, az életfolyamattal biológiai és egzisztenciális veszteségeit is igyekszünk kiszorítani a tudatunkból. Az elfojtásnak azonban nagy veszélye, hogy nem alakulnak ki kommunikációs módok arra, hogyan tud valaki segítséget kérni, és hatékony érzelmi segítséget kapni, a veszteségekkel való megküzdés során. Ha ez nem fejlődik ki akkor az idős ember nem lehet partner a kölcsönös kapcsolatokban, nem tud adni, és így nem is kaphat. Hiszen csak önmagáért senkivel sem beszélgetnek vagy foglalkoznak mások, még gyakran a családtagok sem#
A fejezet megpróbálta végigkísérni a családi életciklusok kihívásai és a veszteségek találkozási pontjában megjelenő problémákat. Természetesen nem törekedhettünk, a minden konstellációra kiterjedő felsorolásra, de érzékeltetni akartuk, a veszteségek és a gyász sokrétű kihívását, amellyel a családoknak szembe kell nézniük és meg kell küzdeni az élet (a családi működés) folyamán.
Révész Renáta Liliána: Egymást vigasztalva c. írása
részlet a Letakart tükör halál, temetkezés, gyász című könyvből.
Ha tetszett a bejegyzés, ossza meg /oszd meg másokkal is!
